Boldog Hildegard Burjan, az osztrák parlament első kereszténydemokrata képviselőnője olyan találóan állapította meg: „Isten intelligenciát adott nekünk, hogy felfogjuk a korunk kihívásait, a kihívások okát és a képességet, hogy válaszoljunk rá. Nem véletlen, hogy hova születtünk, hova küldött bennünket, milyen körülmények közé. És nem véletlenül szól hozzánk a szívünkön keresztül…”. Így kérdés és feladat egyszerre az számunkra, hogy helyesen értjük mindazt, ami körülöttünk történik a világban és tudunk, merünk rá az evangélium szellemében reagálni, vállalva véleményünket embertárasaink előtt is?
Mai társadalmunkban fájóan hordozzuk a közelmúlt traumáit, amelyeknek súlyos és fájó következménye a hit és az egyház egyre erősebb elhanyagolása, a materializmus, az individualizmus mindent elsöprő térnyerése. A múlt század végén az egzisztencialisták is egyetértettek Marx-szal abban, hogy egyetlen világ van és ennek istene az ember. Noha ma egyre csökken a biológiai törvényszerűségek okán azok száma, akik személyes „élményekkel” rendelkeznek a XX. század istentelen ideológiainak elnyomó hatalmáról, a keresztények üldözéséről, ellehetetlenítéséről, akár megsemmisítéséről, azonban ezeknek az eszméknek a hatása máig él és hat a mindennapokban. A nácizmus és a kommunizmus két világháborút robbantott ki a XX. században, több tízmillió halottal és a történelemben sosem látott mértékű népirtással. A nyomukban elburjánzó hitetlenség infiltrálta a társadalmat. Sokan teszik fel a kérdést: lehetséges még ma az istenhit? Rendelkezik jövőképpel a kereszténység?
A mai magyar társadalom felnőtt részének több mint fele 1990 után született, nincs személyes tapasztalata sem a világháború borzalmairól, sem az azt követő kommunista elnyomásról, de megéli a liberális ideológia dominanciáját és annak értékrendje meghatározza mai viselkedését. Kevéssé tudatosul benne, hogy a féktelen szabadosság megakadályozza az igazi szabadság érvényesülését. Az a relativizmus és szabadosság, amely elveti a jót és a rosszat megkülönböztető törvényt, és csak az érdeknek és az élvezeteknek hódol, lerombolja a társadalmat, megöli a felelősséget és az igazságosságot. A mai posztmodern szellemiséget jórészt a web, az internet, a médiumok és a képi kultúra (látványosságok) alakítják. A szekularizáció nem hagyott helyet Istennek a közéletben, száműzte a templomokba, a magánéletbe és utat nyitott a halál kultúrájának, ahogy ezt II. Szent János Pál pápa oly találóan megfogalmazta.
Az evangélium hangja elhalkult és kevés értő fülhöz jut el manapság Európában, így hazánkban is. A keresztények is egyre inkább pogányokká válnak és a napi élvezetek, a monetáris értékek felé fordulnak. Az igehirdetéshez egyre kevesebb klerikus áll rendelkezésre, miközben soha nem volt akkora igény Isten szavának hiteles közvetítésére. Ezért van szükség hitét megvalló, azt értő, tetteiben azonosíthatóan a keresztény lelkiséget felmutató, „laikus” misszionáriusra, akik hitelesen és mai nyelven, a kor eszközeit értő módon használva közvetítik Jézus szavait saját környezetükben, saját szakmai területükön. Át kell éreznünk, hogy a hit mindannyiunknak egyben feladatot is jelent, az evangelizálás feladatát az élet minden eseményében, a társadalomi és a gazdasági élet minden szektorában. Ezért jött létre a 72 Tanítvány Mozgalom (T72 Mozgalom) a HÁLÓ Közösség bázisán, Erdő Péter bíboros úr kezdeményezésére. Mi, Krisztus mai tanítványai megkíséreljük azonosítani a bajt, annak gyökereit és nagyságát és megpróbálunk stratégiát alkotni és akciókat kidolgozni annak gyógyítására. Bízunk abban, hogy ha megismerjük az emberek testi és lelki szükségeit és nyomorát, akkor ez gyakorlati szeretetre sarkal minket.
A szeretet, mint legfőbb parancs sajnálatosan ma már nem határozza meg a kisebb és nagyobb közösségek életét és hiánya megroppantja azok struktúráit és egészséges működését. A család intézménye, mint az emberi közösség alapvető sejtje súlyos válságban van. Az együttélés változatos formái, a nemi szabadosság, a „gender” ideológia és az élvezetek mértéktelen habzsolása hatására a fejlett ipari országokban egyre kevesebb gyerek születik, és mára már súlyos demográfiai válság alakult ki. Az anyaság vállalása ma már nem prioritás a nők számára, a magzat fogantatástól fogva már nagyon sok országban nem ember, hanem tárgyiasult élőlény, akinek elpusztítása törvényesen lehetséges. A gyermekvállalás nem férfi és nő szeretetaktusának eredménye, hanem technikai eszközökkel „gyártó soron” is megvalósítható produktum, ami felhasználható vagy selejtezhető.
A szolidaritás a nehézségek jelentkezésekor lelohad még ott is, ahol még létezett. A gazdagok a szegények felé, a fiatalabbak az öregek irányába, az egészségesek a betegek iránt egyre kevésbé vállalnak sorsközösséget, viselkednek felelősen. Ugyanez a jelenség figyelhető meg globálisan is a fejlett ipari országok és a harmadik világ kapcsolatában. Az önzés, a globálisan elérhető profit maximális hajszolása uralkodó jelenséggé vált az emberi kapcsolatokban. A verseny, a versenyszellem beépült az emberek viselkedésébe. Mindenáron győzni kell, le kell győzni a másik embert, a másik embercsoportot, mert akkor értékesebbnek számítunk vagy így reméljük, hogy annak tekintenek minket. Ugyanezt látjuk egyes népcsoportok, országok kapcsolatában és ez mozgatja a gazdasági életet is világszerte. Az emberek közötti kooperáció csak alkalmi szövetség, amiben fenntartjuk magunknak a jogot, hogy saját érdekeinket azért bármikor érvényesítsük, ha attól előnyt remélhetünk magunknak. A vesztesek a társadalom selejtje, akik különösen a szegények, a betegek, a fogyatékosok között találhatók nagy számban, akikről a közvélemény vagy nem vesz tudomást, vagy akár még felelőssé is teszi őket sorsuk ilyetén alakulásáért. A gyűlölet eluralkodott az emberi kapcsolatokban, amit az irányított propaganda a megbízói célok érdekében felerősít és napirenden tart, mérgezve a társadalmi együttélést.
Több mint 200 éve a francia forradalom zászlójára tűzte a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” szlogenjét. Szent II. János Pál pápa 1989-es franciaországi útja során mutatott rá, hogy ezek keresztény szavak, amelyek ma már együtt nem is hordoznak jelentést. Már akkor, 200 évvel ezelőtt a forradalom kiiktatta az Egyházat, a szlogent Isten elleni kiáltásként használta. Chesterton, angol író, filozófus pengeélesen fogalmazott: a modern világ tele van keresztény fogalmakkal, amelyeket őrült módra kicsavartak az évek során eredeti jelentésükből. A francia forradalom óta egyre világosabbá válik, hogy a szabadság a mai életben antagonisztikus ellentétben áll az egyenlőséggel és a testvériséggel. Pseudo-szabadság lett, ami inkább szabadosság, mert az Istentől jövő köldökzsinórját elvágta az emberiség. Már nem kézenfekvő számunkra, hogy Isten gyermekeinek szabadsága parancsolóan írja elő mindannyiunk számára, hogy embertársainkat, akik Isten fiai és lányai és így egyben a mi testvéreink, egyenlőnek tekintsük és egyenlően, igazságosan bánjunk velük.
A szolidaritás a szeretet legfontosabb megnyilvánulása, az emberek és a közösségek összekötő ereje. Jézus életében és tanításában ragyog fel és világosodik meg teljes jelentőségében minden ember szeme előtt a szolidaritás és a szeretet kapcsolata. Ő az egész emberiséggel vállalt szolidaritást „egészen a kereszthalálig” (Fil 2,8). A felebarátunk nem csupán jogokkal rendelkező, mindenkivel alapvetően egyenlő emberi lény, hanem az Atya képmása, aki Jézus vére által van megváltva, és akinek életében folyamatosan működik a Szentlélek. Ezért kell még ellenségeinket is szeretnünk a krisztusi tanítás szerint. Nehéz parancs, de mindannyiunkat kötelez. Hiszen Jézus azért jött a világra, hogy a bűnösöket megváltsa és lehetővé tegye számukra az örök életet. Halála előtt is kérte az Atyát, bocsássa meg ellenségei vétkét, hiszen nem tudják, mit cselekszenek. Higgyük el, hogy azok, akik ma üldözik a vallást, üldözik a keresztényeket ugyanúgy nem tudják, hogy mit cselekszenek, hiszen nem volt kitől meghallaniuk az Úr hívó szavát, az Evangélium üzenetét.
Korunk embere legyen egyre inkább tudatában kötelességének azzal a közösséggel szemben, amelybe szorosan beletartozik: adósa ugyanis ennek a közösségnek az emberi életet élhetővé tevő létfeltételekért, mint amelyek oszthatatlanul és szétszakíthatatlanul közös kultúrából, tudományos és technikai tudásból, anyagi és nem anyagi javakból összeálló örökséget alkotnak – mindabból tehát, amit az ember, így az ő ősei is létrehoztak, illetve kortársai ma is megteremtenek számára. Az ilyen irányú kötelezettség abban a pozitív hozzájárulásban áll, amely alól a közösségi ügyekben senki nem vonhatja ki magát: hogy ott is keressük a lehetséges érintkezési pontokat, ahol a megosztás és a szétforgácsolódás van túlsúlyban, készen arra, hogy minden individualizmus és partikularizmus ellenében kiálljunk a másik javáért. Ezt is a szolidaritás erősítésével érhetjük el.
Nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy a szolidaritás és a közjó között, a szolidaritás és a javak egyetemes rendeltetése között, a szolidaritás és az emberek, népek egyenlősége között, valamint a szolidaritás és a béke között szoros kapcsolat van, ahogy ezt az Egyház társadalmi tanítása is megfogalmazza számunkra. Legyünk szolidárisak testvéreinkkel szeretettel és teljes elkötelezettséggel. Tegyük ezt teljes odaadással, megbocsátással és kiengesztelődéssel, ahogy az Úr Jézus tanította, válaszolva Isten hívására és együttműködve az isteni kegyelemmel. Isten mindenkit hív: itt és most! Felelősen válaszoljunk hívására! Ne szalasszuk el a válaszadás pillanatát! Erre kell készen lennünk mai tanítványoknak és tennünk a dolgunkat, ahogy ezt Krisztustól megtanultuk.
„Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük. Ez a törvény és a próféták” (Mt 7,12). „Aki felebarátját szereti, teljesíti a törvényt” (Róm 13,9). Jézus azért jött, hogy beteljesítse a törvényt. A tanítvány feladata minden helyzetben az, hogy ott legyen, ahol a Mester van. Az első kérdés tehát az számunkra, hogy a különböző élethelyzetekben hol, ki mellett áll Krisztus, ebből pedig automatikusan következik a második kérdésre a válasz: a tanítványnak ott kell lennie, ahol Krisztus van (Bonhoffer).
A 72 Tanítvány Mozgalom tagjai is ott szeretnének állni, ahol Krisztus áll és szeretetükkel, ebből fakadó tetteikkel közvetíteni és megvalósítani az evangélium üzenetét embertársaik felé, visszavezetni, elvezetni őket Isten országába.
dr. Jávor András
Legyen tiéd az első hozzászólás!